Legyőztük a hétfejű sárkányt háromszor! Olyan fejei voltak, mint például a „nem tudunk sétálót csinálni Diósdon” meg a „nem tudunk sétálót csinálni Egerben”. Tegnap a „nem tudunk sétálót csinálni Hollókőn” fejét vágtuk le. A Hollófiak sétálója a 21. sétálónk, az első Nógrádban.
Hollókőn először általános iskolás koromban voltam és teljesen lenyűgözött. Olyan nem valósnak tűnt, mintha az ember valami varázslatos módon utazna az időben. Inkább múzeumnak látszott, nem falunak. A tanárok állították, hogy ez márpedig falu, ahol emberek laknak. Többször visszatértem Hollókőre, jártam ott ifjú szerelmesként, aztán egyre kevésbé ifjúként és egyre inkább apaként. Legutóbb egy hónapja, és akkor jártam először egy nem kiállításnak szánt házban. Igazi ház volt, volt benne mosógép, ágyak, emberek és ebéd. Pont, mint nálunk itthon vagy bárki másnál bármely településen. Azt gondoltam, hogy lehet a tanároknak igaza volt és Hollókő tényleg egy falu.
Tegnap óta biztos vagyok benne, a Hollókő egy falu, ahol valóban emberek laknak és ahol az emberek egy igazi élő közösséget alkotnak. A gyönyörű népviseletben rétestésztát gyúró néni, az ötvös kislánya, az óvónéni és még hosszan sorolhatnám ki mindenki fogott össze, adta a hangját, a kerítését, a rajzát, a fizikai erejét, hogy létrehozzák együtt a Hollófiak sétálóját. A végeredmény szerintem lenyűgöző lett: csodaszép helyen remek mesék változatos hangokon.
Az átadóra mindenki hozott sütit, ahogy jó közösségekben szokás. Margó pogácsát, Rozi piskótát, Orsi Dömekekszet és így tovább. Sütiztünk, beszélgettünk, játszottunk és közben egyre inkább azt éreztem, hogy befogadtak minket.
