A meséimnek története van. Úgy értem azon a történeten kívül is, amit elmesélnek.
A görbehátú kiskacsa történetét egy ukrán anyuka mesélte el nekem a saját nyelvén, amikor nálam járt a kislányával. A háború elől menekültek és arra gondoltak, hogy a többiek, akik szintén kénytelenek elhagyni otthonukat és véletlenül szintén erre járnak, majd örülnek neki. És jól gondolta. Azóta ezt a mesét már sokan meghallgatták, meghallgattuk. Volt, hogy egyszerre kb. negyvenen. Az anyuka pajtásom azóta újra Ukrajnában van, bevallom, aggódom érte.
Én nem tudok ukránul, de nagyon kíváncsi voltam, hogy miről szól a mese. Ezért megkértem a koboldjaimat, hogy tegyenek valamit. Először a hangból szöveget készítettek a mesterséges intelligenciájukkal. Aztán a szöveget lefordították először a mesterésges, aztán a koboldos intelligánciájukkal. Végül Viktória Stanzel, az egyik legkedvesebb hangú koboldom felolvasta a mesét. És ha már felolvasta, rajzolt is hozzá.
