2005-ben volt egy állásinterjúm Ausztriában. Akkoriban couchsurfinggel oldottam meg a szállást, részben anyagi okokból, részben meg azért, mert egy csomó érdekes emberrel tudtam így megismerkedni. Rengeteg kanapés élményem közül az egyik legemlékezetesebb egy indiai biológus volt, aki Bécsben fogadott be egy éjszakára. Este a városban sétáltunk, söröztünk a múzeumnegyedben és beszélgettünk. Akkor még nem tudtam, hogy az interjúm olyan jól sikerült, hogy fel akarnak venni. És azt sem tudtam, hogy nem kapok majd munkavállalási engedélyt. Szóval aznap este még csak reménykedtem, hogy majd ott fogok élni és ezért őszinte kíváncsisággal faggattam újdonsült barátomat, hogy milyen amikor valaki nem ott él, ahova született. Elmondott nekem egy indiai mesét két békáról. (A kútban élő béka el sem tudja képzelni, hogy a tenger nagyobb a kútnál.) Ezt a mesét azóta láthatatlan csecsebecseként őrzöm, és csak jeles napokon veszem elő.
Dió Döme koboldjaként a meséket rendezgettem a sétálókon. Meghallottam egy hangot, egy bölcskei anyuka hangját. Hirtelen beugrott az indiai mese a két békáról, a fejemben a mese az ő hangján szólt. Lefordítottam a mesét és elküldtem neki, megkértem, hogy olvassa fel. A végeredmény egészen lenyűgöző, gyakorlatilag megvan mp3-ban az, ami a fejemben 18 évig várta, hogy magyar hangja legyen és kijöhessen.
A mesét Dió Döme sétálóján a Vízcsap szusszanónál találjátok.
