Helló, itt Döme. Miután Tolnát és Baranyát bejártam, elindultam Nyugatra, mint a 90-es években a magyarok. Akkoriban mindenki hűtőt és olajsütőt vett Ausztriában. Ez a népszokás szelídült meg és lett belőle a Parndorfban ruhavásárlás. A dióknak szerencsére semmi szüksége olajsütőre és ruha nélkül is jól vagyok, szóval még a határ előtt letértem az autópályáról. Egészen pontosan Lébénybe mentem. Azért oda, mert oda hívtak. Méghozzá egy buliba. Lébényi Lackó barátom meggyőzte a polgármestert, a jegyzőt, a könyvtárost, de még szerintem a ruhatárost is, meg a civileket és a szülőket, hogy bizony a városnak nagy szüksége van mesékre és a legjobb az lesz, ha rögtön sétálót is építenek, hiszen az a mesehallgatás legjobb módja.
Össze is tüsténkedtek 10 mesét és 10 mondát, hogy 10 szusszanó hirdesse a város 10. szülinapját. És ennek méltó megünneplésére Lurkó napot tartottak. Az olyan, hogy feladatokat kell megoldani, sétálni kell és van még hozzá édesség, játék és egy csomó mese. Igazán jó móka. El is jött annyi gyerek, hogy csuda. Tranzisztor kapitány jelentése szerint 178 mesét hallgattak meg a lébényiek. És ebben még nincs is benne, amit a polgármesterük mondott el élőben a tölgyfák között.
A séta után olyan lakomát csaptunk, hogy hazafelé már a koboldok is olyan kerekek voltak, mint egy dió. Azaz inkább egy dinnye. Azaz inkább, mint a lébényi víztorony dundi teteje. Vigyázzatok, ha arra jártok, mert a lébényiek ravasz népek. Az ételbe ételt töltenek és azt ételbe csomagolják. Így van az, hogy egy tányérra legalább három tányérnyi kaját pakolnak, de csak egyet vallanak be belőle. Meggyőződésem, hogy a Lacikonyhát és Lébényi Lackó találta fel.
